Személyes történetek a kutatóhálózatból

Minden egyes napi tevékenységemmel előbbre viszem a magyar kultúra, a magyar tudomány ügyét. Közhasznú programban veszek részt főállásban.

Amikor idejöttem dolgozni, 105 ezer forint volt a nettó fizetésem évekig. Ez lassanként megemelkedett mostanra 246 ezer forintra (15 év alatt). Voltak időszakok, amikor annyira szegény voltam, hogy a barátaim enni hoztak nekem, telefont adtak, és ők hívtak fel, hogy tudjunk beszélni. Az Airbnb megjelenése után az albérletárak meghaladták a teljes fizetésemet rezsi nélkül. Saját lakásom nem volt, így vidékre költöztem egy elhagyott házba, hogy ne legyek hajléktalan. Szüleim nem tudnak támogatni. 3 órára lakom a fővárostól, elvesztettem a szociális hálómat. Betegségeim alakultak ki, de már váltani sem olyan könnyű középkorúan, ráadásul a munkát mindezek ellenére még szeretem. Ha másodállást vállalunk, az állam, a kutatóhálózat központja háborog. Eközben a falumban a kisdedóvóban a dajka ismerősöm is 10 000 Ft-tal többet keres, mint én, egy kisegítő középiskolás végzettséggel. Autóm nincs. Ha bármit el akarok intézni, napközben kell tennem, mert négyig-ötig vannak nyitva a boltok. A közeli városba menni bevásárolni és visszajönni legalább két óra, inkább három, autó nélkül. Autóval meg lehetne oldani 1 óra alatt, és nem kellene sötét, elhagyott helyeken várakoznom hetente órákat, tehetetlenül, holtfáradtan. (Még mielőtt azt ajánlja valaki, hogy vigyek laptopot és dolgozzak, amíg várakozom, legyen olyan kedves a hat-tíz kilós bevásárlás mellé még cipelni egy laptopot is.)

A nettó fizetésemnek minimum a kétszeresét kellene kapnunk ahhoz, hogy értelmiségi ember módjára tudjunk élni. Elmenni egy nyelvtanfolyamra 70 ezer forint, egy autót fenntartani havi 50 ezer, márpedig vidéken autó nélkül nem lehet élni. Az ember néha venne egy könyvet, elmenne színházba. Egy normális társkeresőre beiratkozna, ahová 150-300 ezer forint a belépő. A fizetésemelésben arra is tekintettel kellene lenni, hogy az eddigi kutatóhálózatban töltött idő alatt mennyire szegényedtünk el, mennyire kerültünk peremre a társadalomban. Egy tízszázalékos fizetésemelés elenyészik a problémák nagyságához képest (már akinél, de nálam igen).

Akinek van doktorija, annak fizetése nem kellene, hogy egyenlő legyen olyanokéval, akiknek nincs. Én rengeteget dolgoztam a doktorimért, hétvégén, ünnepnapon, éjszaka. Addig mások pihentek – ez nem igazságos így, akkor sem, ha már nem vagyunk közalkalmazottak.

Amíg nem kapunk több fizetést, nem fogunk többet teljesíteni, mert nincs mikor, és nincs milyen energiából. Ez a munkahely az élet közepére kifacsar bennünket.

(Középkorú kutató)

*********

Egy példa a HUN-REN működéséről: 2023 decemberében kaptuk meg a 2022-es évről szóló beszámolók értékelését, melyekben szerepel, hogy mely kutatást támogatja a központ, és melyiket nem. A 2023-as év végén próbálják megmondani, hogy 2023-ban (!) folytathatják-e az emberek a dolgaikat? Vagy azt akarják megmondani, hogy 2024-ben folytathatják-e, anélkül hogy a 2023-as eredményekről tudomásuk lenne? Ez így a kutatók hülyének nézése, úgy is mondhatjuk, hogy nettó agyrém. Fontos lenne, hogy a HUN-REN központ részéről ne egzecíroztatást, hanem támogatást érezzenek a kutatóhelyek és a kutatók.

(N/A)

*********

(Arra a fakultatív kérdésre válaszolva, ha adja meg intézményét:) Nem merem, mert félek az intézeten belüli megtorlástól.

1) A kutatóhálózat vezetése részéről érkező elvárások kiszámíthatatlanok és logikátlanok (pl. az egyik évben megadott prioritásokra a következő beszámolóban már nem adnak pontot), az ad hoc ötletelés komolyan akadályozza a kutatómunkát.

2) Nem tudunk támogatott projektekre pályázni, mert annyi munkatársat bocsátottak el az utóbbi években, vagy hagyták el a rossz körülmények miatt a pályát, hogy nincs, akivel egy pályázatot el lehetne vállalni. (A tudományos munka nem olyan, hogy az utcáról felveszünk valakit…)

3) A szánalmasan alacsony fizetések és a kiszámíthatatlan jövőkép miatt szinte mindannyian mellékállásokat vállalunk, hogy a kutatói pályán maradhassunk.

Mivel nem sikerült a kutatóhálózat megfelelő tudományos színvonalú irányítását és a kiszámítható finanszírozását megoldani, menteni kellene, ami még menthető, és visszaadni a kutatóhálózatot az MTA irányítása alá, ahol megvolt ennek a kialakult, jól működő intézményrendszere.

(N/A)

Milyen változásokra vágyna a fenntartó, a törvényhozó részéről?

Olyan fizetésre, amiből állandó pályázati kényszer nélkül is normálisan meg lehet élni, ami kiszámítható, megvan benne a valós szakmai és pénzügyi előrelépés lehetősége is. Jelen formájában ez nem fenntartható, nem élhető. Emellett nagyon fontos volna a kiszámíthatóság: egy olyan helyzet, amiben nem utólag derül ki, milyen feltételek szerint kellett volna működnünk; amiben nem vesznek el indoklás nélkül egyik évről a másikra brutális forrásokat; amiben nem teljesen hozzá nem értők mondják meg, hogy mit kellene kutatnunk (és mi legyen az eredmény); amiben elismerés és megbecsülés jár a munkáért; amiben motiváló munkafeltételek vannak; amiben nem változnak máról holnapra a szabályok visszamenőleg; amiben nem azzal megy el a munkaidőm harmada, hogy tökéletesen értelmetlen jelentéseket írok (pl. 3 mondatban 5 éves tervet arról, hogy mivel akarok foglalkozni 5 év múlva…), amiben olyan emberek irányítanak, akik értik a hazai viszonyokat; amiben a vezetőség valódi célja az, hogy a képzett, és egy-egy szakterületen jelentős eredményeket elérni képes kutatókat minden létező eszközzel támogassa és segítse, ahelyett hogy tonnaszám rak eléjük olyan akadályokat, amik egyenként sem megugorhatók, nemhogy tömegesen – mindezt úgy, hogy közben az alapvető megélhetéshez szükséges életszínvonalat sem biztosítják számunkra.

(40 éves kutatónő)

*********

Úgy vélem, hogy a munkám értékét legelőször a fenntartónak kell fel- és elismernie. Fontos lenne, hogy a fenntartó a velünk szemben felállított követelményrendszer kidolgozásakor figyelembe vegye a választott tudományunk jellegzetességeit, és megfelelően értékelje azt az áldozatot, amit a felsőoktatásban is hasznosítható kutatómunkánk sajátosságai miatt kell meghoznunk – a kutatott társadalmak nyelvének hosszadalmas elsajátítástól kezdve a hosszú időtartamú terepmunkák elvégzéséig. Csak egy, a tudományos sajátosságokat TÉNYLEGESEN figyelembe vevő pályázati rendszer kidolgozása tenné lehetővé, hogy nemzetközi szinten versenyben tudjunk maradni. A megfelelő, inflációkövető munkabér juttatása pedig – azon túl, hogy talán társadalmi megbecsültségünket is növelné – azt segítené, hogy szégyenkezés nélkül tudjunk szembenézni családtagjainkkal, barátainkkal és külföldi pályatársainkkal. Nehéz és egyre nehezebb úgy nemzetközi szintű kutatómunkát végezni, hogy nem tudjuk kifizetni az albérletet, nem tudjuk felújítani a fejünkre dőlő házat, nem vagyunk hitelképesek, és nem tudunk miből orvost fizetni.

(45 éves kutatónő)

*********

Személy szerint azt gondolom elég volt a változásokból. Az elmúlt 7-8 évben 5-6 különböző munkáltatóhoz, fenntartóhoz tartoztam: úgy, hogy ugyanabban a székben ülök, ugyanazt a munkát végzem, csak az adminisztrációt csűrik-csavarják állandóan. Hagyni kellene működni a rendszert, és a kutatókat kutatni.

Egy dolgon kellene sürgősen változtatni, különben a tehetséges, a jövő számára ígéretes fiatalok messziről kerülik el a pályát…

(42 éves férfi kutató)

Mi jelenti a legfőbb nehézséget a kutatói életpályában, a munkájában?

Számomra a legfőbb nehézséget a munkám meg nem értése, értéktelenként való megbélyegzése jelenti, ami tükröződik a munkabérünkben is.

*********

Az alulfizetettség, az ebből adódó anyagi kiszolgáltatottság. Nem tudom, meddig várhatom el a családomtól, hogy ők is annak legyenek kitéve, hogy én kutatói fizetést kapok, miközben ugyanezért a munkaidőért sokkal nagyobb anyagi biztonságot tudnék teremteni a gyermekeimnek is. Nem várhatom el a házastársamtól, hogy az anyagi biztonságunk terhe csak az ő vállát nyomja.

(35 éves kutatónő)

*********

A teljes anyagi kiszolgáltatottság és a folyamatos létbizonytalanság. A fizetés jó, ha a megélhetés költségeit fedezi, biztonsági tartalékok felhalmozására nincs mód. Ugyanakkor állandó a létbizonytalanság, az intézeteket állandóan átszervezik, semmi garancia nincs az állás megtartására akkor sem, ha az ember átlagon felül teljesít. A szakma sajátosságaira való tekintettel azonban nincs olyan, hogy ha az ember elveszti az állását, akkor ugyanazt folytathatja vagy hasonlót csinálhat egy másik helyen, hiszen a kutatói pozíciók száma nagyon korlátozott.

(50 éves férfi kutató)

*********

Egyéni szinten sajnos az anyagi megbecsülés hiánya okoz problémát. Mivel családunkban mindkét szülő kutatóintézetben dolgozik, a rengeteg képzés, végzettség ellenére másodállást kell vállalnunk ahhoz, hogy családunknak egy európai, középosztályi színvonalat elérő életet biztosítsunk, ami a csökkentett szülői jelenlét mellett nyilván az elsődleges munkánk hatékonyságát sem segíti elő.

Intézményi szinten a sorozatos, a legtöbb esetben feleslegesnek bizonyuló átalakítások, átgondolatlan felmérések, átvilágítások az amúgy is hatalmas adminisztrációs teher mellett egyrészt további terhet jelentenek a szakmai munka rovására, továbbá a bizonytalanság érzésének növelésével egyéni szinten is erősítik a fent leírt nehézségeket.

(42 éves férfi kutató)

*********

Nehézséget jelent az egzisztenciális bizonytalanság, a csak pár évre megkötött munkaszerződések. Nagy a verseny a pályázatokért, a publikálásban, a publikálási rendszer egészen abszurd módon működik, tőkésített, kizsákmányoláson alapuló. Magyarországi viszonylatban a kutatók megbecsültsége nagyon rossz, rendkívül alacsonyak a fizetések. Ellenben nagyon magasak az elvárások, a kutatás és publikálás mellett számos „ingyenmunka” van jelen (oktatás, PhD-dolgozatok értékelése, bizottságokban való részvétel, adminisztráció, programszervezés ovisoknak, iskolásoknak stb.). Az adminisztráció mennyiségét és abszurditását külön szeretném kiemelni, a közbeszerzési eljárások, az alapvető laboreszközökre való hónapos várakozási idők ellehetetlenítik a munkát, és hülyét csinálnak a kutatóból. A kutatóhálózat évenkénti átszervezése/ átnevezése, a látszatpropaganda valódi reformok nélkül a kutatói hivatás becsületének kiherélését jelentik. Az innováció erőltetése az alapkutatásban, a világszínvonalú kutatás elvárása, miközben adott esetben ÉVEKET (!) kell várni műszerekre, teljesen irreális és nevetséges.

*********

A nettó 246 183 Ft-os fizetésem jelenti a legfőbb nehézséget (>10 évvel a PhD-fokozatom megszerzése után). Az, hogy a kutatói állásom mellett más állást is kell vállalnom ahhoz, hogy a megélhetésemhez elegendő fizetést kapjak. Nehézséget jelent a kiszámíthatatlanság is: aggasztónak tartom a most éppen HUN-REN névre hallgató fenntartó vállalatirányítási logikát erőltető folyamatos átszervezéseit, mert nem tudhatom, mi lesz jövő ilyenkor, lesz-e még állásom. A kutatóhálózatnak az MTA-tól való elszakítása óta megnövekedett az értelmetlen, jelentős adminisztratív teherrel járó feladatok száma: az erre fordított munkaidőt szívesebben fordítanám például kutatásra, cikkírásra.

Azonnali és jelentős (min. 50%-os) alapbéremelésre lenne szükség. A kutatóintézetek, -központok bérei legyenek arányosak a nem állami egyetemek béreivel, mert most óriási a bérkülönbség. Például egy nem állami egyetemen egy egyetemi adjunktus (kb. ez felel meg a tudományos munkatársi beosztásnak) nettó 410 000 Ft körül  keres.

Kerüljön vissza a kutatóhálózat a Magyar Tudományos Akadémiához! Az esetleges átszervezésekhez kapcsolódó döntési folyamatokba legyenek érdemben bevonva a kutatóközpont dolgozói és azok érdekképviseleti szervei. Csökkenjen az értelmetlen, jelentős adminisztratív teherrel járó feladatok száma.

(30++ éves kutató)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük